A sclerosis multiplexes (SM) betegek rokkantsága származhat relapszushoz társuló állapotromlásból (RAW) vagy relapszustól független progresszióból (PIRA). A jelen tanulmány szerzői megvizsgálták, hogy a relapszusok milyen mértékben járulnak hozzá a rokkantsághoz a betegség lefolyása során, hogyan kezdődik a korai progresszió, és mennyire késlelteti az SM gyógyszeres kezelése a rokkantság kialakulását.

Ma már a nem kissejtes tüdőrák kezelését a driver mutációk jelenléte és fajtája határozza meg. Ezek hiányában még mindig a kemoterápiát kell alkalmaznunk.

Manapság egyre több ismeretre teszünk szert a rosszindulatú daganatok ge­netikai hátterét, sajátosságait illetően. Az utóbbi néhány évtizedben beveze­tésre került célzott szekvenálási módszerek bizonyos tumortípusok esetében bőséges információt szolgáltattak a daganat kialakulásához vezető genetikai eltérésekről, illetve azokról a genetikai faktorokról, melyek meghatározzák a daganat viselkedését és progresszióját. Az újgenerációs szekvenálás alkalmas lehet a genomikai célpontok azonosításában, ennélfogva előrehaladott szolid tumorok esetében potenciálisan szerepet játszhat a terápia megtervezésében.

Intervenciós radiológiai eljárásokat az onkológiai kezelések minden sza­kaszában használunk. A képalkotással irányított mintavételeken kívül szá­mos, képalkotással irányított intervenciós terápia is rendelkezésre áll. Ebben a cikkben a legfontosabb, már elterjedt módszerekről, különösen a transzar­tériás embolizációkról és a perkután ablációkról, valamint néhány új terápiás lehetőségről, például a nagy intenzitású fókuszált ultrahangról lesz szó.

Az osteoarthrosis az ízületi porc mennyiségi és minőségi károsodásával jellemzett degeneratív ízületi megbetegedés, mely a porcon túl érinti a subchondralis csontot, az ízületi tokot, a környező lágyrészeket és izmo­kat. A betegség lefolyása progresszív és funkciókárosodáshoz, rokkantság­hoz vezethet. A nemzetközi szakirodalomban a kórfolyamat elnevezése az osteoarthritis, mely a gyulladás szerepére is utal a patogenezisben.

Az APOA2 olyan biomarker, amely expressziójának mértéke prognosztikus értékű lehet gyomorrákban, a magas értékek rossz prognózissal társulnak.

A III. fázisú CLARINET klinikai vizsgálat (NCT00353496) eredményei szerint a lanreotid autogel/depot kezelés a placebóval összehasonlítva szignifikáns mértékben javította a nem funkcionáló bélrendszeri vagy hasnyálmirigy eredetű neuroendokrin daganatokban szenvedő betegek progressziómen­tes túlélését (progression-free survival, PFS). A vizsgálat résztvevőinek lehetősége volt belépni egy nyílt elrendezésű kiterjesztett vizsgálatba (open label extension, OLE), melynek során a lanreotid hosszú távú biz­tonságosságát és hatásosságát értékelték. Az összesen 89 résztvevővel lefolytatott vizsgálat eredményei szerint az összes nemkívánatos esemény incidenciája, illetve a kezeléssel összefüggésbe hozható nemkívánatos ese­mények incidenciája alacsonyabb volt, mint az eredeti vizsgálat esetében, tehát a hosszú távú lanreotidkezelés jó biztonságossági profilt mutatott.

Az előrehaladott petefészekrák kezelési standardja jelenleg a carboplatin + paclitaxel kombinációhoz hozzáadott antiangiogén hatóanyag, a bevacizumab, melyet a kemoterápia után „fenn­tartó” kezelésként is folytatunk. PARP-gátló monoterápia fenntartó kezelés alkalmazható high-grade epithelialis ovarium carcinomában, amennyiben a beteg reagált megelőző platina alapú kemoterápiára.*

A hypertensio egyike a meghatározó fontosságú szív- és érrendszeri kockázati tényezőknek. Jelentőségét fokozza, hogy megfelelő kezeléssel eredménye­sen csökkenthetők és ezzel szignifikánsan mérsékelhetők az általa okozott célszervi károsodások, melyek kivédésében az angiotenzin II hatásának gát­lása különösen kedvező. Erre a klinikumban angiotenzin-konvertáz enzim gátlókat és az angiotenzin II 1-es típusú receptorának blokkolóit használ­juk. A szerzők e gyógyszercsoport prominens képviselőire, a telmisartanra és a valsartanra fókuszálva áttekintik a kísérleti tapasztalatokat, a klinikai vizsgálatok eredményeit és ezek alapján igyekeznek segítséget nyújtani a célszervi érintettség alapján az optimális terápiás választáshoz.

A lurbinectedin és a doxorubicin kombináció nem hosszabbítja meg a kissejtes tüdőrákos (SLCL-s) betegek teljes túlélését második vonalban a standard kezelésekhez képest, de jobban tolerálható.